Kellemes nyári délelőtt van.Madarak hasítják a levegőt.Nem tudják, hogyan ünnepeljék ezt a gyönyörű időt.Hűvös szobám ablakából csodálom ezeket a repülő teremtményeket, ahogy ide oda cikáznak a fák felett.Pár percig még szemlélem őket, de gondolataimat anya megzavarja.Tudni szeretné, hogy mindent összepakoltam-e a nyaralásra.Mi az hogy, aludni sem tudtam egész éjjel.Izgatott vagyok.Először merészkedem ki az otthon melegéből és szeretett nagyszüleim házában lelek majd fel temérdek csodát.

 - Mikor fogunk elindulni? Mit mondtunk a mamáéknak, mire leszünk ott? - kérdő tekintettel faggatom.

 - Ha kész lesz az ebéd, utána összetakarítok és mehetünk is.Kettő körül ott leszünk.

- Rendben, de akkor tényleg induljunk el.Szeretnék már a mamáéknál lenni.Mindent összepakoltam. Visszamegyek szobámba, hogy jól szemügyre vegyek minden játékot, amit nem tudok magammal vinni.Hirtelen fura érzés lesz úrrá rajtam, mit fogok nélkülük kezdeni.Lassan indulásra készek vagyunk. Futkározom össze-vissza a házban, a cipőim bújócskát játszanak velem.Sehol nem találom őket.Érzem, hirtelen borzasztó rémület fog el.Biztos emiatt nem tudunk elindulni.Üvöltésemre és sírásomra anyu odajön hozzám, megnyugtat, hogy felesleges az aggodalmam.

 -Meg fogjuk találni azokat az elveszett lábbeliket - mondta nyugodt tekintettel és megsimogatja a fejem búbját.

-Mi lesz, ha nem lesznek meg, akkor miben megyek a mamáékhoz ?

 -Biztos megtaláljuk, fogadjunk, hogy a pincelejárónál még nem kerested, vagy a hátsó teraszon.

-Igen, ott még nem kerestem őket.

-Akkor gyorsan nézd meg, hátha ott vannak.Apa ránk vár az udvaron.

Anyunak igaza volt, megtaláltam az elbújt cipőket.Gyorsan felhúzom őket és rohanok ki a kocsihoz.Búcsút veszek szeretett kutyámtól, majd beugrom az ülésre.Végre nyugodtság lesz úrrá rajtam.Látom a sok gyereket, ahogy éppen fogócskáznak az utcán, minden barátom kint játszik.Kicsit szomorúság fog el, amiért majd egyedül kell nyaralásom alatt játszanom, de szerencsére hamar megvigasztal az a tudat, hogy sok felfedezetlen játszórész vár még a meghódításomra.

Ahogy belépek a barna, ütött-kopott kapun, megannyi virág mutatja meg, hogy milyen meseszép színekben tudnak pompázni.Mindig én vagyok az első, aki szalad be a házba.Végig megyek a betonon, amin résnyire már utat tört magának a zöldellő fű.Futok fel a lépcsőn, a világos barnás ajtó utamat állja.Megfogom a kilincset, benyitok, és az első, hogy elnézek jobbra a konyhába.Becsukott szemmel is tudnám mi fogadna.Mama ül a sárga konyhabútor előtt, fején szemüveg és ahogy meglát pajkos vigyor lesz úrrá az arcán.Nyomban nyomok is rá pár puszit, aztán megkeresem a papát, hogy üdvözöljem.Barnás feketés foteljában üldögél, szemét egy újságon pihenteti.Odamegyek hozzá és jó szorosan megölelem.

 -Szia papa!-köszönök rá hangosan.

-Szia kisfiam!Meg is jöttél?Ki hozott el?Apa meg anya ?-kérdezte nagypapa.

 -Igen, csak lehagytam őket.Mindjárt jönnek ők is.

-Tudod papa itt leszek ám egy ideig.Ugye majd a pajtában és hátul a kertben is játszhatok ?Megengeded nekem ?

 -Persze, de légy nagyon óvatos és vigyázz magadra.Mit csináljak neked holnap reggelire? A kedvencedet ? -Igen.Finom sült krumplit szeretnék, úgy ahogy te csinálod.Az a kedvencem.Azt csak te tudod olyan jól elkészíteni. -Örülök, hogy ennyire ízlik, majd azért elmegyek a boltba reggel, és hozok neked valami finomságot is, csak a mamának el ne mond-szája szélén hatalmas vigyor húzódik el.

-Jó, nem árulom el neki.Megígérem-halkan odasúgom neki, nehogy valaki meghallja az egyezségünket.

 Ez volt a mi kettőnk titkos szövetsége, az édesség.Amíg anyáék beszélgetnek a mamáékkal, addig én kimegyek hátra az udvarra, hogy megnézzem rég nem látott ismerősöm.Már messziről észreveszem, milyen izgatott a jelenlétem miatt, ide-oda futkározik a rácsok mögött, igazi örömtáncot jár.Azt hiszem pont jó lesz nekem ez a kutya, ha majd az alattvalóimat meg kell félemlíteni.Jó szolgálatot fog tenni, és egyben egy szövetségesre is szert tehetek.Reggel kikelek a meleg takaró alól, utamat egyből a konyha felé veszem. Érzem, ahogy belepte a sült krumpli illata az egész helyiséget.Egyszerűen imádom, senki sem tudja olyan finomra elkészíteni, csakis a papa. Nagyon meleg, de engem ez cseppet sem hátráltat, nyomban fel is falom az egészet.Úgy érzem magam, mint egy kiskirály.Reggeli után gyorsan akasztófázunk még a mamával, majd felveszem a játszóruhám, amit magammal hoztam.Megyek ki az udvarra, hogy egész nap felfedezhessek minden pajta szegletet, minden ajtó mögötti zugot. Körülnézek az udvaron, hogy milyen felszereléseket tudok összegyűjteni a bungi építéséhez. Ahogy belépek nagypapa műhelyébe, megcsapja a vessző fanyarkás szaga az orromat, érezni lehet a hosszú-hosszú évek kemény munkáját.Lassan játszóházzá alakul az egész udvar.

 -Gyere Bátor, keressünk ágakat, meg gallyakat, hogy minél hamarabb kész legyen a búvóhely.Mi lesz velem, ha előbb kezdik meg a támadást, és én nekem se felszerelésem, se fedezékem.

 Összeszedek minden elkóborolt fa darabot, minden műanyag dobozt.Engedek vizet egy vödörbe, ez majd jó lesz szutykos kezem megmosására.Óvatosan benézek a ház melletti pajtába. Sötét rémisztő hely, de a deszkák résén át, pár kósza napsugár fényt vet erre a kincsesbányára.Örömömet nem tudom leplezni, ez számomra a hadizsákmány, itt aztán kiváló alapanyagokat találok. Papa szerszámai, régi bicikli, rengeteg konzerves doboz, szögek, fa aprítékok, egy rossz csuka, használati tárgyak.Mindenen látni az idő kopottságát.Most már csak meg kell találnom az ideális rejtekhelyet és elkezdhetem építeni az erődöt.Ott a szederfa mögött van egy egészen jól megépített rész, ha jól nézem, akkor ez stratégiailag teljesen megfelel.Nem is kell hozzá túl sok mindent ide cipelnem, és fentről egész jól belátni az udvar nagy részét.Bánatomra ide Bátort nem fogom tudni felhozni, de majd ő alattam őrködik, és jelez ha baj van.Visszamegyek a pajtához, jól szemügyre veszem, mire is lehetne szükségem.Egy egészen használható ponyva, pár deszka, meg szög mellett döntök.A ponyvát elsőként felszegezem az óvóhely két sarkához, így ha lehajolok teljesen jól megállapíthatom az ellenség helyzetét.Magammal hoztam még két konzervdobozt, ami ki van lyukadva, ez jó lesz távcsőnek .Ha mindennel kész vagyok, visszafutok a kincses szigetemhez. Felkapok még gyorsan egy-két szerszámot és deszkát, majd jól bezárom az ajtót, nehogy mások kezére jusson. Felmegyek a búvóhelyemre és izgatottan várom az eseményeket.Csendben figyelem az egész udvart.Érzem, ahogy a nyári szellő megszárítja arcomon a verejtéket, hirtelen nagyon szomjas lettem, de most nem hagyhatom el a helyem.Azzal csak az ellenség kezére játszanám magam.

 -Hé Bátor!Bátor!Figyelj ide!Látsz valamit ?-izgatottan érdeklődöm a helyzetünk felől.

 Keverék kiskutyám szimatot fogott azt hiszem, gomb méretű szemei nagyra nyílnak, össze-vissza futkos alattam.Szinte érzem, milyen elsöprő csatában lesz részünk.Aha, már látom is.Papa éppen most engedi ki őket az udvarra.

 -Látod Bátor, ott vannak, de még mennyi.Vörös és fehér színekben pompáznak, két lábukon csipegetik az elemózsiát.Úgy csinálnak, mintha észre sem vennének, jó taktika - gondolom magamban -, de engem nem vertek át.Halk léptekkel kimerészkedem fedezékemből, majd odamegyek kutyámhoz.

 -Légy nagyon csendes Bátor, nehogy észre vegyenek minket. Lassan, óvatosan megyek a füvön, elbújok egy fa mögött.Kémlelek.Kutyámnak mellettem vigyázzt parancsolok, nehogy felfedje helyzetünket.Jó sokan vannak, hirtelen aggódni kezdek, hogyan fogok így diadalmas győzelmet aratni, hisz túlerőben vannak.Közelebb hajolok társamhoz, és halkan odasúgom aggodalmamat.

 -Nézd! Az ott a vezérük, az a nagy begyes, vörös, ronda sipkája kitűnik a többi közül. Ő a legmagasabb és leghangosabb az egész csapatból.Nagyon félek tőle, de remélem te mellettem leszel.

 Lehasalok a fűre, lapos kúszásban próbálok feléjük közeledni.Nem nagyon áltatom magam, nincs sok fedezékem.Jobbról pár szőlő lugas, balról pedig szinte semmi.Nincs jobb ötletem, ezért csendben odalopódzom a szőlőtövishez.Innen jól szemügyre tudom venni őket.Körülbelül 10-15 ellenséggel kell szembe néznünk.Még jó, hogy mellettem van ez az eb, és itt a kardom is, amit a pajtából hoztam magammal.Gyorsan megbeszélem Bátorral az álláspontunkat, nehogy valamit rosszul csináljon.Nagyon félek, de gyávaságnak helye sem lehet.

 -Én futok előre.Hirtelen le kell támadni őket, nehogy feltudjanak készülni a mérhetetlen csapásunkra.Ott van az a dróttal elkerített gyűjtőtábor, oda kell őket behajtani, akkor nem fognak tudni elszökni.Először én megyek, aztán te jössz, higgyék csak azt, hogy egyedül vagyok.Megadom majd a jelet, de kérlek légy óvatos kedves barátom.

Jól megsimogatom buksiját, majd egy pacsit kérek katonatársamtól.Remélem nem esik baja, ő az egyetlen reményem.Figyelmemet pár percig még az ellenség helyzetén tartom, majd úgy döntök, hogy hamarosan megkezdem a lerohanást.Bajtársam sem bír magával, csak úgy csóválja a farkát.Biztos nagyon izgatott lehet, de ahogy ránézek, jelét sem látom félelemnek.Ez engem is bátorságra ösztönöz.Felkelek a földről, felveszem kardom, majd egy hangos üvöltéssel elordítom magam.

 -TÁMADÁÁÁS!

 Szapora léptekkel futok feléjük, szívem egyre hevesebben dobog.Ott az egész csapat, észrevettek.Torkom szakadtából kiabálok, hogy ezzel is megfélemlítsem őket.Teljesen szétszélednek ijedtségükben.A vezérük nem örül jelenlétemnek, ezért nagy szárnyait teregetve közelharcot indít ellenem.Valami érthetetlen nyelven elkiabálja magát.

 - Khukhurikhúúú! - fogalmam sincs ez mit jelenthet, biztos francia ellenálló.

Rémületemben gyorsan odakiabálok társamnak, hogy azon nyomban keljen segítségemre.Közeledik felém ez a rettenetes vezér. Nem tudom mitévő legyek, látom felbőszítettem.Próbálok hátrálni, de nagyon elszánt.Hirtelen iszonyú fájdalmat érzek a hátsó felemnél.Nem értem mitől lehet.Gyorsan fedezékhez szaladok egy fa mögé, hiszen megsérültem.Kicsit lehúzom nadrágomat a derekamról, és akkor eszmélek bele, hogy ez a fránya, alattomos vörös sipkás veszedelem, belecsípett a fenekembe.Szörnyen mérges leszek.Ezt nem hagyhatom annyiban.Olyan elszántság lesz úrrá rajtam, hogy azon nyomban visszatámadok.Messze van tőlem, de ez cseppet sem hátráltat.Lopakodva, sunyin megyek felé.Szerencsére éppen lefoglalja, hogy valami élelmet keressen magának.Nagy, alattomos bestia vagy te.Ott állok a háta mögött, és egy jó, hatalmas, ízes ordítással, úgy megijesztem, hogy azt sem tudja mi történt.Ez a legjobb taktika, megzavarni az ellenséget.Megcsapkodom kicsit, majd kardommal megpróbálom a bekerített részhez terelni.Azt hiszem idővel be kell látnia, hogy nem lehet más választása.Makacsul ellenáll, de én nem hagyom annyiban.Nincsen sok hátra, hogy foglyomat betereljem az elkerített helyiségbe.Onnan aztán esélye sem lesz megszökni.Azt hiszem feladta a harcot, határozottan szedi szapora lábait előttem.

 - Egy, két há!Gyorsabban! - mordulok rá elejtett foglyomra .

Kinyitom a nyikorgó rozsdás lakatot, majd belököm fogdájába.Hátranézek, hogy megnézzem barátom hozza-e a többi ellenségünket. Társam távolról fut felém, lobog fekete füle, szájában egy elesett harcossal közeledik.Messziről vakít fehér teste.Úgy hozza zsákmányát, mint a nagy csaták után diadalmasan bevonult katonák.Leteszi elém a földre.Arcomon vészjósló rémület.Szegény jószág teste teljesen kitekeredett, csupa vér.

 -Ajjaj, Bátor.Te csirkefogó!

-Nagy bajban vagyunk. – motyogtam.

-Most aztán mihez kezdünk? Papa nagyon mérges lesz ránk.Ki kell találnom valamit, de te cseppet se izgulj, nem foglak megmondani.Jól néznénk ki, ha a kapitány elárulná hűséges társát.Az már jobban aggaszt, hogy fogok ilyen nagy titkot magamban tartani. Kezem szám alá teszem és azon morfondírozok, hogyan járhatnánk jól...hirtelen nagy ötlet suhan át agyamon.

-Megvan! – üvöltök rá hangosan kutyámra.

-Elmesélek mindent töviről-hegyire, majd magamra vállalom elesett harcosunk halálát.Hiszen nem volt hiábavaló ez az egész.Megvan a holnapi ebéd.Nagyon megkívántam a tyúkhúslevest - odaadóan mesélem nagyszerű tervemet, majd magamhoz szorítom szőrös testét.Úgy érzem örök barátságot kötöttünk.

-Tegnap egész éjjel nem tudtam aludni, különös gondolatok támadtak a fejemben, amikre már régóta nem tudok választ találni. Te szoktál olyan dolgokon elmélkedni, hogy mi határozza meg az életünket, milyen cselekvések hatnak ránk?

-Hát hogyne, de szerintem ezek a dolgok az emberek nagy részét foglalkoztatják.Persze nem lehetek benne biztos. Az én fejem is tele van ilyen kételyek sokaságával.Általában mindig ugyanazokat a kérdéseket teszem fel magamba. Minden cselekvésünk és gondolatunk csak ismétlődés lenne? Vajon tényleg van előző életünk, sorsunk, amit magunkkal cipelünk? Tegyük fel, hogy van, akkor szorosan kapcsolódik-e az előzőhöz, vagy valamelyest kitörhetünk? A múltunkból sokat magunkkal cipelünk és azt hiszem többet is, mint amennyit kellene.Mi van a saját akaratunkkal, döntéseinkkel, ha mondjuk a lelkem mélyén mindig is tudtam, éreztem valamit, hogy ez lesz később,viszont amikor megtörténik nem tudom elhinni.Mi van, ha az én döntésem volt a dolog, csak már jóval ezelőtt, hogy felfogjam?

-Azt hiszem lehet, hogy rossz helyen keresgélünk, mert minden válasz itt van bennünk.Lehet, hogy a válasz mi vagyunk.Maguk az emberek, mert minden gondolatunk, cselekedetünk ösztönös és több ezer évnyi ösztön és tudatosság van bennünk, vagyis ha bármire a választ keressük ezen a földön, akkor csak mélyen magunkba kellene fordulnunk és megkapnánk a választ... A másik dolog amit nem értek, az az, hogy a dolgok, ahogy alakulnak és ahogy megjelennek az életünkben, vagy elmúlnak.Nem tudok rájönni a rejtélyre, a szabályosságára.Pedig biztos, hogy a maga bonyolultságán át nagyon egyszerű lehet az igazság, csak még az orrunknál tovább sem látunk mi emberek.Annyira elvagyunk foglalva a fene nagy egónkkal...Te is, én is és mindenki.

-Azt akarom, hogy menj el!Hagyj itt!

-Miért jó neked a biztos pontról lemondani és elhagyni azt ?

Már nem akarom ezt...Nem szabadna valakibe ennyire görcsösen belekapaszkodnod.Élj egy kicsit, mint amikor megismertelek, akkor nem éreztem ezt a kapaszkodást benned.Azt éreztem, hogy teljesen szabad vagy, azt csinálsz amit akarsz és akkor, amikor csak te akarod.Lenyűgöző volt.Nem kerített semmi a hatalmába és csak a pillanatnak éltél, nem pedig nekem.Most annyira lefoglal az, hogy megfelelj és ne veszíts el, hogy ez okozza a vesztedet.Vak vagy, ha nem látod...ez lesz a legjobb mindkettőnknek.Nem tudok tovább így lenni veled, megfolytasz!

Összeszedte a holmijait szép lassan, hogy addig is magába zárhassa azt a sok emléket, amit megélt ebben a lakásban. Már nem látta olyan erőteljesen ragyogni őt sem és a szobát sem.Nem értette miért kell ennek így végződnie, mit tett, amiért így elbántak vele.Megint annyi volt a bűnöm, hogy teljes szívvel és odaadással, feltétel nélkül szerettem őt?

És mit kaptam cserébe?

Levitte a bőröndőt, leakasztotta a kabátot, felvette és távozott arról a helyről, ahol egy szép hosszú időt eltöltött.
Hirtelen annyira üres lett minden.
Mi maradt nekem ez után? 
A legnagyobb gond az volt, hogy tudta igaza van.
Hol van az a lány aki voltam ?
Aki nem félt semmitől ,vagy ha igen, akkor sem mutatta ki senkinek.Felül tudott kerekedni az érzésein, a dolgokon.Hiszen így jutottam el hozzá is.Hagytam, hogy jöjjön minden, elfogadtam a dolgokat, még ha fájtak is.Vissza szeretném kapni ugyanazt az embert aki voltam, azt az erősséget, azt a hatalmat.Most csak egy legyőzőtt érzéseivel tudtam azonosulni, egy vesztesével.Hiszen vesztettem. 

Legszívesebben elmenekültem volna a világ végére is.Hányinger érzése kavarodott bennem és az a gondolat, hogy most mi lesz velem.Nem lesz senki akiről gondoskodhatnék, akivel megoszthatnám a szeretetemet és a szerelmemet.Voltam már rosszabb helyzetben és túléltem.Csak most nem voltam rá felkészülve, bár azt hiszem erre sosem lehet.Mindegy mikor jön el az elszakadás ideje, lehet hogy abban a pillanatban a körülményekhez képest jól vagy, de utána ami jön az felemészt, kiborít, porrá zúz.Hiába menekülsz előle ott lesz mindaddig, amíg túl nem teszed magad, sőt még az után is.Ez egy szükséges folyamat.Először sírsz szinte a végtelenségig, nem tudod megállni.Aztán egy idő után elmúlik ennek az intenzitása.Már csak az emlékek maradnak...Mindenkivel megesik az ilyesmi és mindenki próbálja túlélni.Valakinek könnyebb, valakinek nem.Sosem értettem miért van az, hogy az az ember akiben bíztál, egyszer csak lemond rólad.Istenem, de bosszantóan romantikus és nyálas gondolatok tudnak néha megfordulni az ember fejében.
Elfordítom a fejem egy pillanatra és bumm, lemaradtam volna valamiről?
Vagy csak ennyire jól megjátszotta magát?
Elég jó színész vagy, mert velem sikerült elhitetned azt, hogy még mindig szeretsz.Persze utána mindig okosabb az ember.Itt vagyok  a buszon és megyek haza.Felülök az összes holmimmal és neki vágok, még ha félek is mi lesz velem nélküle.Megmutatom milyen erős vagyok...kívülről annak tűnök, de belül összetörtségemben ordítani tudnék. Előveszem a telefonom és bekapcsolom az egyik kedvenc számom, beleőrülnék most a csendbe.Hát ennyi volt.A hazaút olyan mintha a végtelenségig elhúzódna.Ülök a régi, megkopott üléseken, és azon töprengek megint miért kapom ezt az élettől. Agyamban máris ide-oda cikáznak a gondolatok, agyalok mint mindig.Ennek sosem lesz vége.Rosszul vagyok ettől a helyzettől.

Szánalmas vagy, gondolom magamban, de mégis mit várok?

Elátkozott hely volt, azt mondják.Én pont egy ilyen helyre akartam eljutni, ahova nem lehet, ahova nem teheti be minden földi halandó azt a mocskos talpát.Ahol Istennek érezhetem magam.A nagyravágyás úgy csorgadozott az ereimben, hogy minden porcikám reszketett.Bele tudtam volna halni , ha valaki most erősen összekötöz tettre  vágyásom kellős közepén.

Délután egy óra múlt és az első gondolatom az volt, hogy venni kellene egy üveg whiskyt és elszívni egy jó cigit mellé.Az alkohol mámoros érzése az, hogy elveszíthetem a fejem, most szinte megváltó érzéseket kelt bennem. 

Bolyongok... 

Lassan egy hete hajnalig fent vagyok.Ilyenkor elhalkul minden mellettem, csak magam vagyok. Megnyugszom.Megáll a világ.Az utcából éppen egy-egy lámpa fénye szűrődik be az ablakon, nálam pedig a homály csendben és némán beborítja az egész szobát. Az éjjelek és nappalok egyre csak rövidülnek, már szinte ki sem kelek az ágyból.Remélem itt döglök meg .Semmire sem vagyok képes.Amíg alszom addig sem gondolkodom.Ne is mondj semmit.Tudom...nem csinálhatom ezt örökké. 

Mikor jön el az az idő, amitől majd mindent derűsnek látok ?

Az önsajnálatom szinte az egekbe szökik, a reflektorfények kivillannak és rám szegeződnek.Nem látom tőlük, hogy ki irányítja.Pucér testemet belepik a fények, nem emlékszem hol hagytam a ruháim és arra sem hogyan kerültem ide.A sok szék előttem és a magaslat amin vagyok, azt sejteti, hogy egy színpad közepén állok. 
De miért pont itt?
Egyedül?
Rosszalló érzéseket kelt bennem ez az egyedüllét.Próbálok elfutni, de a lábam teljesen gyökeret vert, nem tudok megmozdulni.Teljes kétségbe esésemben már a könnyeimmel küszködöm.Üvölteni próbálok, hátha meghallja valaki utolsó kiáltásaimat.A szavak és a hangok nem jönnek ki a számból.Itt ragadtam. Halk lépteket hallok a távolból, de nem látok semmit.A fények teljesen elvakítanak...Egyre csak közeledik felém, már egyre jobban hallom.Minél közelebb jön, annál nagyobb félelem és szorongás lesz úrrá rajtam. Arcát nem látom, eltakarja egy kendővel, azt viszont teljesen jól látom, hogy egy kés van nála.Most már szaporábbak a léptei.Én viszont csak állok és patakokban folynak a könnyeim.Érzem, hogy nemsokára meg fogok halni.Semmi nem jut az eszembe, nem pörög le előttem egyetlen kocka sem, ahogy azt már sokszor hallottam ezelőtt. Megérzem a veszély fokozta izgalmat a szívemben.Most már túl közel van, esélyem sincsen, hogy túléljem.Már itt van a közelemben.Lassan jön felém, kiélvezi az utolsó perceket.Fiatalnak látom a testét, nem lehet több húsz évesnél, az arcát viszont eltakarja.Barna haja kilóg fedett arca alól és csak kék szemei merednek rám.Nem mond semmit, de a szeme mindent elárul.Vészjósló tekintete jól szemügyre vesz.Már elképzeltem a kés fájdalmas szúrását a testemben.Először csak a hideg acél érintését érzem, majd a hirtelen fájdalom, és az elviselhetetlen kín.Mélyen belém mártja a kést, a bőröm kettényílik, szinte érzem, ahogy húsomat kettészakítja az él, testemből csak úgy folyik ki a vér, mint ahogy szemem sarkából csorgadoznak fájdalmaim könnyei.

Kinyitom a szemem és homlokomon burjánzó verejtékek.Nem kellett volna annyit innom tegnap éjjel.Felkelek az ágyamból, odamegyek az ablakhoz és beengedem a hűvös szellőt.Nem tudom, hogy mit jelent ez az álom, de nem is tűnődöm rajta túl sokáig.Már délután van.Megnézem a telefonom, hogy keresett-e valaki.Persze sehol egy nem fogadott hívás, egy kósza üzenet.Nem hiányzom senkinek.Hányni tudnék magamtól, attól ahogy viselkedek.Csak az jár az eszemben, hogy is tudnám a napokat minél hamarabb letudni.Nem vágyom társaságra, de közben mégis arra gondolok mennyire jó lenne, ha valaki felfigyelne szenvedésemre.Magamban kellene először mindent rendbe tenni és akkor már emberek közé is merészkedhetnék.Hiszen ki akarna egy olyan ember társaságában lenni, aki mást sem akar, mint hogy elmesélje saját szánalmas kis történetét.Én sem szívesen ilyen emberrel. A legnagyobb baj, hogy ez is az élet része, mint minden.Nem csak annyit jelent élni, hogy vidám, boldog vagyok és sehol egy kis bánat, keserűség.Én legalább megélem a saját fájdalmamat és nem az ágyam alá dugom, mint mások.Ha kell elérem azt a mélypontot ahonnan majd szárnyalhatok.Már egy hete szinte be vagyok a szobámba zárkózva, ki kell mennem az utcára, különben felemészt ez a sok rothadó gondolat.Az agyamra megy.Kinyitom az ajtót, bezárom a szobámat a maga áporodott alkoholos szagával.Felöltözöm, össze szedem magam és szívok egy kis friss levegőt.Leakasztom a kabátom, felveszem szürke sálam, fekete sapkám.Lényegében egy lélek sincsen az utcán.Senki nincsen akinek elmesélhetném, hogy mi történt velem, de azt hiszem jobb is ez így.Nem tudom merre tartok, de miért is lennének céljaim, hiszen csak arra tudok gondolni, hogy is bánt el velem ez a nyomorúságos élet.