-Azt akarom, hogy menj el!Hagyj itt!

-Miért jó neked a biztos pontról lemondani és elhagyni azt ?

Már nem akarom ezt...Nem szabadna valakibe ennyire görcsösen belekapaszkodnod.Élj egy kicsit, mint amikor megismertelek, akkor nem éreztem ezt a kapaszkodást benned.Azt éreztem, hogy teljesen szabad vagy, azt csinálsz amit akarsz és akkor, amikor csak te akarod.Lenyűgöző volt.Nem kerített semmi a hatalmába és csak a pillanatnak éltél, nem pedig nekem.Most annyira lefoglal az, hogy megfelelj és ne veszíts el, hogy ez okozza a vesztedet.Vak vagy, ha nem látod...ez lesz a legjobb mindkettőnknek.Nem tudok tovább így lenni veled, megfolytasz!

Összeszedte a holmijait szép lassan, hogy addig is magába zárhassa azt a sok emléket, amit megélt ebben a lakásban. Már nem látta olyan erőteljesen ragyogni őt sem és a szobát sem.Nem értette miért kell ennek így végződnie, mit tett, amiért így elbántak vele.Megint annyi volt a bűnöm, hogy teljes szívvel és odaadással, feltétel nélkül szerettem őt?

És mit kaptam cserébe?

Levitte a bőröndőt, leakasztotta a kabátot, felvette és távozott arról a helyről, ahol egy szép hosszú időt eltöltött.
Hirtelen annyira üres lett minden.
Mi maradt nekem ez után? 
A legnagyobb gond az volt, hogy tudta igaza van.
Hol van az a lány aki voltam ?
Aki nem félt semmitől ,vagy ha igen, akkor sem mutatta ki senkinek.Felül tudott kerekedni az érzésein, a dolgokon.Hiszen így jutottam el hozzá is.Hagytam, hogy jöjjön minden, elfogadtam a dolgokat, még ha fájtak is.Vissza szeretném kapni ugyanazt az embert aki voltam, azt az erősséget, azt a hatalmat.Most csak egy legyőzőtt érzéseivel tudtam azonosulni, egy vesztesével.Hiszen vesztettem. 

Legszívesebben elmenekültem volna a világ végére is.Hányinger érzése kavarodott bennem és az a gondolat, hogy most mi lesz velem.Nem lesz senki akiről gondoskodhatnék, akivel megoszthatnám a szeretetemet és a szerelmemet.Voltam már rosszabb helyzetben és túléltem.Csak most nem voltam rá felkészülve, bár azt hiszem erre sosem lehet.Mindegy mikor jön el az elszakadás ideje, lehet hogy abban a pillanatban a körülményekhez képest jól vagy, de utána ami jön az felemészt, kiborít, porrá zúz.Hiába menekülsz előle ott lesz mindaddig, amíg túl nem teszed magad, sőt még az után is.Ez egy szükséges folyamat.Először sírsz szinte a végtelenségig, nem tudod megállni.Aztán egy idő után elmúlik ennek az intenzitása.Már csak az emlékek maradnak...Mindenkivel megesik az ilyesmi és mindenki próbálja túlélni.Valakinek könnyebb, valakinek nem.Sosem értettem miért van az, hogy az az ember akiben bíztál, egyszer csak lemond rólad.Istenem, de bosszantóan romantikus és nyálas gondolatok tudnak néha megfordulni az ember fejében.
Elfordítom a fejem egy pillanatra és bumm, lemaradtam volna valamiről?
Vagy csak ennyire jól megjátszotta magát?
Elég jó színész vagy, mert velem sikerült elhitetned azt, hogy még mindig szeretsz.Persze utána mindig okosabb az ember.Itt vagyok  a buszon és megyek haza.Felülök az összes holmimmal és neki vágok, még ha félek is mi lesz velem nélküle.Megmutatom milyen erős vagyok...kívülről annak tűnök, de belül összetörtségemben ordítani tudnék. Előveszem a telefonom és bekapcsolom az egyik kedvenc számom, beleőrülnék most a csendbe.Hát ennyi volt.A hazaút olyan mintha a végtelenségig elhúzódna.Ülök a régi, megkopott üléseken, és azon töprengek megint miért kapom ezt az élettől. Agyamban máris ide-oda cikáznak a gondolatok, agyalok mint mindig.Ennek sosem lesz vége.Rosszul vagyok ettől a helyzettől.

Szánalmas vagy, gondolom magamban, de mégis mit várok?