Délután egy óra múlt és az első gondolatom az volt, hogy venni kellene egy üveg whiskyt és elszívni egy jó cigit mellé.Az alkohol mámoros érzése az, hogy elveszíthetem a fejem, most szinte megváltó érzéseket kelt bennem.
Bolyongok...
Lassan egy hete hajnalig fent vagyok.Ilyenkor elhalkul minden mellettem, csak magam vagyok. Megnyugszom.Megáll a világ.Az utcából éppen egy-egy lámpa fénye szűrődik be az ablakon, nálam pedig a homály csendben és némán beborítja az egész szobát. Az éjjelek és nappalok egyre csak rövidülnek, már szinte ki sem kelek az ágyból.Remélem itt döglök meg .Semmire sem vagyok képes.Amíg alszom addig sem gondolkodom.Ne is mondj semmit.Tudom...nem csinálhatom ezt örökké.
Mikor jön el az az idő, amitől majd mindent derűsnek látok ?
Az önsajnálatom szinte az egekbe szökik, a reflektorfények kivillannak és rám szegeződnek.Nem látom tőlük, hogy ki irányítja.Pucér testemet belepik a fények, nem emlékszem hol hagytam a ruháim és arra sem hogyan kerültem ide.A sok szék előttem és a magaslat amin vagyok, azt sejteti, hogy egy színpad közepén állok.
De miért pont itt?
Egyedül?
Rosszalló érzéseket kelt bennem ez az egyedüllét.Próbálok elfutni, de a lábam teljesen gyökeret vert, nem tudok megmozdulni.Teljes kétségbe esésemben már a könnyeimmel küszködöm.Üvölteni próbálok, hátha meghallja valaki utolsó kiáltásaimat.A szavak és a hangok nem jönnek ki a számból.Itt ragadtam. Halk lépteket hallok a távolból, de nem látok semmit.A fények teljesen elvakítanak...Egyre csak közeledik felém, már egyre jobban hallom.Minél közelebb jön, annál nagyobb félelem és szorongás lesz úrrá rajtam. Arcát nem látom, eltakarja egy kendővel, azt viszont teljesen jól látom, hogy egy kés van nála.Most már szaporábbak a léptei.Én viszont csak állok és patakokban folynak a könnyeim.Érzem, hogy nemsokára meg fogok halni.Semmi nem jut az eszembe, nem pörög le előttem egyetlen kocka sem, ahogy azt már sokszor hallottam ezelőtt. Megérzem a veszély fokozta izgalmat a szívemben.Most már túl közel van, esélyem sincsen, hogy túléljem.Már itt van a közelemben.Lassan jön felém, kiélvezi az utolsó perceket.Fiatalnak látom a testét, nem lehet több húsz évesnél, az arcát viszont eltakarja.Barna haja kilóg fedett arca alól és csak kék szemei merednek rám.Nem mond semmit, de a szeme mindent elárul.Vészjósló tekintete jól szemügyre vesz.Már elképzeltem a kés fájdalmas szúrását a testemben.Először csak a hideg acél érintését érzem, majd a hirtelen fájdalom, és az elviselhetetlen kín.Mélyen belém mártja a kést, a bőröm kettényílik, szinte érzem, ahogy húsomat kettészakítja az él, testemből csak úgy folyik ki a vér, mint ahogy szemem sarkából csorgadoznak fájdalmaim könnyei.
Kinyitom a szemem és homlokomon burjánzó verejtékek.Nem kellett volna annyit innom tegnap éjjel.Felkelek az ágyamból, odamegyek az ablakhoz és beengedem a hűvös szellőt.Nem tudom, hogy mit jelent ez az álom, de nem is tűnődöm rajta túl sokáig.Már délután van.Megnézem a telefonom, hogy keresett-e valaki.Persze sehol egy nem fogadott hívás, egy kósza üzenet.Nem hiányzom senkinek.Hányni tudnék magamtól, attól ahogy viselkedek.Csak az jár az eszemben, hogy is tudnám a napokat minél hamarabb letudni.Nem vágyom társaságra, de közben mégis arra gondolok mennyire jó lenne, ha valaki felfigyelne szenvedésemre.Magamban kellene először mindent rendbe tenni és akkor már emberek közé is merészkedhetnék.Hiszen ki akarna egy olyan ember társaságában lenni, aki mást sem akar, mint hogy elmesélje saját szánalmas kis történetét.Én sem szívesen ilyen emberrel. A legnagyobb baj, hogy ez is az élet része, mint minden.Nem csak annyit jelent élni, hogy vidám, boldog vagyok és sehol egy kis bánat, keserűség.Én legalább megélem a saját fájdalmamat és nem az ágyam alá dugom, mint mások.Ha kell elérem azt a mélypontot ahonnan majd szárnyalhatok.Már egy hete szinte be vagyok a szobámba zárkózva, ki kell mennem az utcára, különben felemészt ez a sok rothadó gondolat.Az agyamra megy.Kinyitom az ajtót, bezárom a szobámat a maga áporodott alkoholos szagával.Felöltözöm, össze szedem magam és szívok egy kis friss levegőt.Leakasztom a kabátom, felveszem szürke sálam, fekete sapkám.Lényegében egy lélek sincsen az utcán.Senki nincsen akinek elmesélhetném, hogy mi történt velem, de azt hiszem jobb is ez így.Nem tudom merre tartok, de miért is lennének céljaim, hiszen csak arra tudok gondolni, hogy is bánt el velem ez a nyomorúságos élet.
Bolyongok...
Lassan egy hete hajnalig fent vagyok.Ilyenkor elhalkul minden mellettem, csak magam vagyok. Megnyugszom.Megáll a világ.Az utcából éppen egy-egy lámpa fénye szűrődik be az ablakon, nálam pedig a homály csendben és némán beborítja az egész szobát. Az éjjelek és nappalok egyre csak rövidülnek, már szinte ki sem kelek az ágyból.Remélem itt döglök meg .Semmire sem vagyok képes.Amíg alszom addig sem gondolkodom.Ne is mondj semmit.Tudom...nem csinálhatom ezt örökké.
Mikor jön el az az idő, amitől majd mindent derűsnek látok ?
Az önsajnálatom szinte az egekbe szökik, a reflektorfények kivillannak és rám szegeződnek.Nem látom tőlük, hogy ki irányítja.Pucér testemet belepik a fények, nem emlékszem hol hagytam a ruháim és arra sem hogyan kerültem ide.A sok szék előttem és a magaslat amin vagyok, azt sejteti, hogy egy színpad közepén állok.
De miért pont itt?
Egyedül?
Rosszalló érzéseket kelt bennem ez az egyedüllét.Próbálok elfutni, de a lábam teljesen gyökeret vert, nem tudok megmozdulni.Teljes kétségbe esésemben már a könnyeimmel küszködöm.Üvölteni próbálok, hátha meghallja valaki utolsó kiáltásaimat.A szavak és a hangok nem jönnek ki a számból.Itt ragadtam. Halk lépteket hallok a távolból, de nem látok semmit.A fények teljesen elvakítanak...Egyre csak közeledik felém, már egyre jobban hallom.Minél közelebb jön, annál nagyobb félelem és szorongás lesz úrrá rajtam. Arcát nem látom, eltakarja egy kendővel, azt viszont teljesen jól látom, hogy egy kés van nála.Most már szaporábbak a léptei.Én viszont csak állok és patakokban folynak a könnyeim.Érzem, hogy nemsokára meg fogok halni.Semmi nem jut az eszembe, nem pörög le előttem egyetlen kocka sem, ahogy azt már sokszor hallottam ezelőtt. Megérzem a veszély fokozta izgalmat a szívemben.Most már túl közel van, esélyem sincsen, hogy túléljem.Már itt van a közelemben.Lassan jön felém, kiélvezi az utolsó perceket.Fiatalnak látom a testét, nem lehet több húsz évesnél, az arcát viszont eltakarja.Barna haja kilóg fedett arca alól és csak kék szemei merednek rám.Nem mond semmit, de a szeme mindent elárul.Vészjósló tekintete jól szemügyre vesz.Már elképzeltem a kés fájdalmas szúrását a testemben.Először csak a hideg acél érintését érzem, majd a hirtelen fájdalom, és az elviselhetetlen kín.Mélyen belém mártja a kést, a bőröm kettényílik, szinte érzem, ahogy húsomat kettészakítja az él, testemből csak úgy folyik ki a vér, mint ahogy szemem sarkából csorgadoznak fájdalmaim könnyei.
Kinyitom a szemem és homlokomon burjánzó verejtékek.Nem kellett volna annyit innom tegnap éjjel.Felkelek az ágyamból, odamegyek az ablakhoz és beengedem a hűvös szellőt.Nem tudom, hogy mit jelent ez az álom, de nem is tűnődöm rajta túl sokáig.Már délután van.Megnézem a telefonom, hogy keresett-e valaki.Persze sehol egy nem fogadott hívás, egy kósza üzenet.Nem hiányzom senkinek.Hányni tudnék magamtól, attól ahogy viselkedek.Csak az jár az eszemben, hogy is tudnám a napokat minél hamarabb letudni.Nem vágyom társaságra, de közben mégis arra gondolok mennyire jó lenne, ha valaki felfigyelne szenvedésemre.Magamban kellene először mindent rendbe tenni és akkor már emberek közé is merészkedhetnék.Hiszen ki akarna egy olyan ember társaságában lenni, aki mást sem akar, mint hogy elmesélje saját szánalmas kis történetét.Én sem szívesen ilyen emberrel. A legnagyobb baj, hogy ez is az élet része, mint minden.Nem csak annyit jelent élni, hogy vidám, boldog vagyok és sehol egy kis bánat, keserűség.Én legalább megélem a saját fájdalmamat és nem az ágyam alá dugom, mint mások.Ha kell elérem azt a mélypontot ahonnan majd szárnyalhatok.Már egy hete szinte be vagyok a szobámba zárkózva, ki kell mennem az utcára, különben felemészt ez a sok rothadó gondolat.Az agyamra megy.Kinyitom az ajtót, bezárom a szobámat a maga áporodott alkoholos szagával.Felöltözöm, össze szedem magam és szívok egy kis friss levegőt.Leakasztom a kabátom, felveszem szürke sálam, fekete sapkám.Lényegében egy lélek sincsen az utcán.Senki nincsen akinek elmesélhetném, hogy mi történt velem, de azt hiszem jobb is ez így.Nem tudom merre tartok, de miért is lennének céljaim, hiszen csak arra tudok gondolni, hogy is bánt el velem ez a nyomorúságos élet.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése